KARINTHY FRIGYES - AZ ÉLET ALBÉRLŐJE
KARINTHY FRIGYES
AZ ÉLET ALBÉRLŐJE
Új görög bölcs született
A múlt év végén fedeztem fel.
Karácsony napján.
De nem huszonnegyedikén, a tulajdonképpeni karácsonykor, amikor meggyújtjuk a fenyőfákat.
Másnap, huszonötödikén, amikor mindenki pihen, a kapott ajándéknak örül, a gyerekek már kezdik elrontani az előző este átvett játékokat, a férj már rájött, hogy az ő számlájára lepték meg, őnagysága már elhatározta, hogy kicseréli a retikült, mihelyt kinyitják a boltokat.
Ezen a lusta, bágyadt napon jutott eszembe Szakalits, akit a következőkben röviden Szókratésznek fogok nevezni. Eszembe jutott, és elszégyelltem magam. Szegény barátom, persze, mindenki eszembe jutott, csak ő nem, aki leginkább rászorul a karácsonyi jóságra: fűtetlen szobájában bizonyára dideregve töltötte az estét, mindenki megfeledkezett róla.
Összepakoltam néhány ajándékot a magaméi közül, és felsiettem hozzá, albérleti szobácskájába.
Este nyolc óra volt.
A főbérlők nem voltak otthon, színházba mentek. Ő maga nyitott ajtót, igen lelkes és ünnepélyes arccal.
- Ó, nagyon örülök, hogy jössz! Éppen jókor! Gyertyagyújtásra! Gyere csak!
Kézen fogott, és bevitt a szobájába, ahol vígan pattogott a tűz. Csodálkozva álltam meg. Az asztalon szerény, de ízléses kis karácsonyfa büszkélkedett: néhány gyertya már meg volt gyújtva, a többi még érintetlen.
- Nem szép? - dicsekedett barátom.
- De igen - mondtam óvatosan -, nagyon szép, csak...
- Csak?
- Csak hát izé... te talán izé... nem nézted meg a naptárt... kedves barátom, ugyanis... ugyanis ma huszonötödike van... és a karácsonyi gyertyákat tegnap gyújtották az emberek, általában...
Bólintott.
- Általában igen, nagyon helyes. Csak hát a dolog úgy áll - hogy tegnap még nem lett volna módomban. Viszont én ma éppen úgy örülök neki.
- Nem lett volna módodban?
Derülten, keserűség nélkül mosolygott.
- Tegnap még négy pengőbe került egy ilyen fácska. A díszek külön három-négy pengőbe. Tudod, mennyiért kaptam meg ma hajnalban az egészet, a Duna-parti placcon, ahol már kezdték vízbe dobálni a nyakukon maradt árut? Úgy, ahogy megnézed, az egész fát egy pengő és ötvenért állítottam ki.
És nagy körvonalakban ezen az estén megismerkedtem Szókratész életbölcseletével, ezzel a gyakorlati gazdaságpolitikával, amivel sikerült elérnie, hogy utált és ellenszenves, nem neki való munka nélkül szerényen, de nyugodtan és szépen megél, mindenből kiveszi a részét, amit a kor nyújt a mai embernek, s közben szemlélődhet és hű lehet önmagához.
Szókratész az élet albérlője. Mindenhez hozzájut, amihez bárki más, de potom pénzért, fáradtság és megerőltetés nélkül.
Felfedezésének lényege, hogy nem kell sietni. Az emberek életét kétszáz és háromszáz százalékkal drágítja meg az a rögeszme, hogy elsőkézből kapják a javakat. Pedig a javak nagy részénél s különösen az élvezeti cikkek világában semmit nem változtat az értéken az elsőség fikciója.
A kereskedelmi versengés korában, jól tudjuk, minden árat az áru divatja határoz meg. Divat és érték nem fedik egymást. A leggyönyörűbb és legnemesebb anyagú ruhát eredeti árának tizedrészéért vesztegetik, ha kiment a divatból.
Ebből a felfedezésből él Szókratész.
Persze, ehhez bizonyos belső harmónia szükséges: hogy ne törődjék előítéletekkel, tudjon örülni a dolgoknak, magukért a dolgokért, függetlenül attól, hogy másoknak, az egymást majmoló embereknek mit ér a szóban forgó élvezet.
Szókratész nagyon szereti albérleti szobácskáját. Csak öröme van belőle, gondja és bosszúsága semmi. Ágy, asztal és szekrény nem az övé, de boldogan alszik benne és ebédel rajta és tartogatja benne holmiját: nem a magáét koptatja, semmi köze hozzá. A főbérlőt folyton nyaggatják, lefoglalják, végrehajtják, magántulajdona lévén - Szókratész legfeljebb más szobát bérel, ha a főbérlő bútorait elviszik.
Reggelizni olcsó kávémérésbe jár, ahol múlt heti képesújságokat olvas mint megrögzött ál- előfizető. Ugyanaz van bennük, mint mikor megjelentek: nagy nevű írók remekművei - mit jelent a Művészet halhatatlanságában az az egy hét? Semmit. Szókratész nem kritikus és esztéta, akinek ajour kell lenni: ő egyszerű olvasó és élvező.
De azért vannak a művészek közt személyes ismerősei is. Lecsúszott, valamikor világhírű írók, bukott szerzők, kikopott, divatjamúlt nagyságok, akik már szívesen elbeszélgetnek vele. Szellemük ragyogása éppoly friss vagy még frissebb a beszélgetésekben, mint a siker napjaiban, uraim, mért nem ölik bele műveikbe.
Úszónadrágot csak télen, télikabátot csak nyáron vásárol Szókratész. Idén, harmincöt fokos melegben három pengőért jutott hozzá egy húszpengős Jackson-korcsolyához, kéz alatt.
“Uraságoktól levetett” ruhái mindig elegánsabbak és újabbak, mint másé - az illető uraságok régen börtönben ülnek, fel se vehették a ruhát, nem volt rá idő, a “legfrissebb, soha nem létezett” üzletbe belebukván.
Hangversenyjegyekhez ingyen szokott jutni, néhány órával azután, hogy a hangverseny lezajlott. Ha aztán szóba kerül, hogy milyen remek volt a műsor, bölcsen bólogat, és mutatja a jegyét, hogy ő is ott volt. Ha megbukott az előadó, eldobja a jegyet.
Politikai nézetek dolgában a megbízható, kipróbált, két év előtti jelszavak irányítják. Egyszer egy bukott miniszterrel láttam: a levitézlett kegyelmes kézzel-lábbal magyarázta Szókratésznek az államalkotás örök törvényeit, Szókratész kényelmesen, hátradőlve tanult, és hallgatta, ahogy a másik erőlködik.
Egyébként úgy jött a világra, hogy előzően két testvére meghalt: koraszülöttek voltak, nagyon siettek.
Özvegyasszonyt vett feleségül, két komplett gyerekkel. Két év múlva megérkezett a halottnak hitt férj, és visszavette tőle, saját árban.
Egyszer volt szerelmes - egy halott moziszínésznőbe, akit csak képeken látott. Zavartalan, boldog szerelem volt.
Halálát így képzelem.
Gazdag embert temetnek, elsőosztályú gyászszertartással. Mielőtt a beszédek megkezdődnek, a halott hirtelen felül: tetszhalál történt. Éppen akkor hozzák Szókratész holttestét. A temetésrendező, hogy egészen kárba ne vesszen befektetése, gyorsan ráfekteti a ravatalra, és tizedére leszállított áron befejezik a szertartást.
Színházi Élet, 1932. 52. sz.
